A 11. hónap

2008 augusztus 14. | Szerző: Nagyiv |

 

 Bp. nagyon jó volt 08.02- 08-05, Szoni olyan volt, mint egy mintababa!!!
Megkapta élete első kis cipőcskéjét: SIESTA: (4990 Ft volt) és a koraőszre tervezett keresztelőjére szánt ruhácskát is (harisnya, sapka, ruha : (9700 Ft)- úgyhogy már megint jól belehúztam a költekezésbe: DE EZEKRE SZÜKSÉG VOLT!:)
Voltunk a Dagály- fürdőben is- Szonáta első pancsolós élménye:
Öszzegzés: A BABÁNK nagyon szereti a vizet…Mikor már teljesen kiázott, és féltettem, hogy megfázik, meg fáradtkának is tűnt- megpróbáltam jobb belátásra téríteni: szóval, hogy a parton sétáljunk kicsinykét…:)Ez addig sikerült, míg két lépés után vissza nem kanyarodott a babamedencéhez…Érted: mint a lemmingek (asszem) a víz felé egyenesen:)))))

                                                                                                                           

1 évvel ezelőtt kb. ilyenkor kezdtem el pakolgatni a kórházi cuccokat a szüléshez (08.29-re voltam kiírva)…Málnalevélteát csak az utolsó héten mertem elkezdeni inni (állítólag segíti a tágulást):)) Friss málnalevelet szedtem a kertben, megmostam, megszárítottam, majd nylonzacskóba tettem. Apróra törve leforráztam- és még langyosan megittam….

Mintha most lett volna…és hipp-hopp elrepült egy év- noha nem azt mondom, hogy észrevétlenül, de piszkosul gyorsan.

Kislányom 10,5 hónapos kora óta önállóan jár, vidáman gagyarászik, már kibújt alul egy kis fogának a csücske…és igen- úgy néz ki, hogy végre a hajacskája is elkezdett nőni:)

Most vagyunk az “első dackorszakban”- ámbár ezt a titulust a szakirodalom 3 éves kor környékére teszi: megjegyzem: EZ MOST MÁR AZ ÖNÁLLÓ AKARAT KIFEJEZŐDÉSÉNEK KEZDETI SZÁRNYPRÓBÁLGATÁSA! Na meg persze Anya türelmének is…na de ez már egy kicsit más lapra tartozik, hiszen aki bevállal egy bébit, az ne csak gőgicsélős- mosolygós napokra számítson!:)

Minden kis porcikáját IMÁDOM! Legfőképp a puha bőrt a kis nyakán, na és persze a drága kis kezeit, amelyekkel sokszor úgy kapaszkodik belém, mint ha én lennék az egyetlen biztos pont a kis életkéjében. Persze, hogy ettől hízik a májam! Nincs is talán, ami nagyobb büszkeséggel tölt el, mint mikor Kislányom- láthatólag tudatosan: nekem magyaráz vagy mutat valamit, esetleg erőszakosan kinyitva az ujjaimat a kezembe nyom egy aktuális játékot, amivel incselkedni szeretne- vagy vendégségben szorosan a ruhám sarkába kapaszkodva szemlélődik, amíg meg nem bizonyosodik affelől, hogy nem egy farkastanyára érkeztünk….

Nagyon pici korában minden este József Attila Altatóját énekeltem Neki (“Aludj el szépen, Szonikám”-ra átköltve az utolsó sort)- amíg el nem aludt. Azután ez a mozgásfejlődésének kibontakozásával exponenciális függőségben elmaradt, mert ahogy letettem fürdés után Gömbhalat: már nyomta is a szunyát.

Most, amikor “leveti magát a földre” és éktelen panaszosan sírni kezd: mintegy éreztetve, hogy éppen mekkora igazságtalanság is történt Vele (pl. becsuktam a konyhaajtót, hogy ne tudjon beosonni a kamrába)- hiába maradtam Vele az előtérben: vígasztalhatatlannak tűnt.

Sem szép szó, sem játék nem tudta kizökkenteni a műhisztiből.

Ekkor behívtam a nappaliba (persze nem jött) a legnagyobb nyugalommal letelepedtem a kanapéra, és felütöttem a Nők Lapja Novellák újság meseoldalát- ahol is épp egy Benedek Elek mese volt a sündisznóról…Szépen elkezdtem Neki mesélni. Ő abbahagyta a hüppögést, bejött a szobába, rám mosolygott, majd elkezdett játszani, önfeledten, közben persze oda- odapillantva rám. Véget ért a mese, Szonit, mintha kicserélték volna- és én csak néztem, néztem, mint egy (elfogult anyuka) CSODALÉNYT, AKI EGY ÉV ALATT HATALMAS TESTI ÉS SZELLEMI VÁLTOZÁSON MENT KERESZTÜL, AKINEK ÉN ADHATTAM ÉLETET, ÉS AKI A LEGNAGYOBB AJÁNDÉK A FÖLDÖN.